Mióta Máté unokám megszületett (nyáron volt 2 éve) nem nagyon varrok. Ha mégis a gép elé ülök, akkor inkább csak kisebb javítások vagy azonnal szükségessé vált apró dolgok készültek.
Az estéket leginkább olvasással töltöm, ahogy egy varrótársam nem rég megfogalmazta, valószínűleg ez azért vonzó, mert gyorsabb sikerélményt ad, mint a varrás.
De rá kell jönnöm, hogy az alkotás mégis olyan tevékenység, ami egy idő után rettentően tud hiányozni, viszont nagyon időigényes.
Az elmúlt hétvégén újra eljutottam táborba és nagyon jól éreztem magam.
Kevés alkalommal fordult elő a korábbi táborozások során, hogy teljesen készre varrt dolgokkal tértünk haza, de most nagyon ügyesek voltunk és sikerült is befejezni, amibe belekezdtünk. Ez persze annak is tudható be, hogy Valentyina már ismeri és tudja, hogy mennyi az amivel meg tudunk birkózni és igyekszik kedvezni nekünk a tananyaggal, másrészt viszont mi is ismerjük a határainkat és csak annyinak állunk neki, amit be tudunk fejezni, ha nem akarjuk az itthoni félkész termékek sorát gyarapítani.
Készült egy hátizsák...
és egy pelenkázó táska kismenyemnek:
Mivel csodaszép idő volt a kirándulást sem hagyhattuk és belefért az időbe, hogy felmenjünk a helyi kilátóba.
