4 éve már annak, hogy belefogtam a blog írásába. Akkor még ezen a napon Édesanyám sírjához mentem, de mostanra már Édesapámat is siratom.
4 év??! Sok ez vagy inkább kevés az ember életében? Sok... ha arra gondolok, hogy mennyi minden történt velem, mennyi új emberrel, új helyzettel, új kihívással találkoztam ebben a 4 évben. Kevés... ha azt számolgatom, hogy mennyi megvalósítandó tervem van még a következő 34-re!
Vannak időszakok, amikor azt érzem, hogy nem is tudok minden harcot megvívni, amit elém tesz a sors, amikor szeretnék kicsit könnyebben, kicsit felszabadultabban előrejutni ezen a rögös úton. Kevesebb könnyel, kevesebb verejtékkel. Aztán rá kell jönnöm, hogy amiért keményen megküzdünk, amit nagy nehézségek árán érünk el az életben, azt sokkal inkább meg tudjuk becsülni. És sokszor nem is a cél a fontos, hanem az út maga, amit kitűztünk a cél eléréséhez. Mi értelme lenne az itt létünknek, ha nem az, hogy fejlődjünk? Elsősorban saját magunkhoz képest! Megküzdjünk a félelmeinkkel, a mások által ránk ragasztott elvárásokkal. Ki ismerné jobban ezt a bennünk dúló küzdelmet, ami kifelé olyan könnyűnek és elegánsnak tűnik, mint mi saját magunk - miközben a fogunkat összeszorítva tesszük a dolgunkat.
Az Élet szép! Lehet, hogy sokan kerülnek az utunkba akik az ellenkezőjéről próbálnak meggyőzni bennünket, de ők is csak a hitünket próbálgatják. Hinnünk kell magunkban, mert hogy várhatnánk el másoktól, ha mi magunk sem vagyunk képesek rá?
"Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy."
